A delírium egy heveny kezdetű, átmeneti pszichoszindróma, mely a memória, figyelem, érzékelés, hangulat, pszichomotorium, orientáció, alvás-ébrenlét fluktuáló zavarával jár. A másodlagos neurális károsodások miatt az éberség és a figyelmi vigilancia fluktuál, emiatt a páciens a külső és belső ingereket helytelenül integrálja, így a mentális tartalom torzul, ami inadekvát viselkedési válaszokat eredményez.
A delírium prediszponáló tényezői közé tartozik az életkor, polimorbiditás, akut anyagcserezavar, heveny fertőzés, intracranialis organikus betegségek (stroke, tumor, fertőzések), gyógyszerek, drogok (ópiátok, anticholinerg szerek), megvonásos szindrómák (alkohol, stimulánsok, benzodiazepinek), általános anesztézia. A felsorolt tényezők hajlamosítanak az etiológiai tényezők kialakulására, mint hypoxia és anyagcserezavarok.
A delíriumok gyakorisága 65 év felett kiemelkedően magas. Előfordulása a belgyógyászati és sebészeti osztályokon 10-17%, geriátriai részlegeken akár 80% is lehet.
A tudati éberség (vigilitás) alapján a delíriumnak 2 fő típusát különböztetjük meg: hiper- és hipovigil delíriumot. A vigilitás zavarait az agytörzsi felszálló aktivációs rendszer funkcionális vagy organikus károsodására vezethetjük vissza. A vigilitás csökkenését súlyosbodó sorrendben a következő szakaszokra osztjuk: kábultság, somnolentia, sopor, kóma. Hipervigilitás esetén az egyén élénk, izgatott, az ingerekre hevesen és gyorsan reagál.
A deliráns epizódot általában hipervigil állapot vezeti be; melyre nyugtalanság, szorongás, alvászavar jellemző. Később a tudati vigilitás csökkenése jellemző; ami a kábultságtól egészen a kómáig terjedhet. A tudati éberség általában hullámzó, az ingerszegény környezet a deliráló beteg állapotát ronthatja.
Hypovigil tudatzavar felismerése nehezebb, tünetei kevésbé látványosak, ami miatt rendszerint az állapot mögött meghúzódó okok feltárása, azok kezelése is késedelmet szenved.