A kardiovaszkuláris betegségek kezelésében a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer (RAAS) gátlása fontos szerepet tölt be. Az RAAS élettani hatásában fontos angiotenzin II szintjét a szintéziséért felelős ACE1 és a lebontásáért felelős ACE2 enzimek aktivitásának aránya határozza meg. Kutatócsoportunk az elmúlt években felvetette az ACE1 aktivitás endogén regulációjának lehetőségét.
Méréseink célja ezeknek az ACE aktivitások feltérképezése volt. Az ACE aktivitásokat kettős floureszcens festékkel jelölt szubsztrátokkal (Abz-FRK(DNP)-P az ACE1 és Mca-APK(DNP) az ACE2 esetében) kinetikus esszével mértük. Patkány különböző szöveteiben (tüdő, balkamra, aorta, máj, mellékvese) az ACE1 és ACE2 aktivitást 2-1024-szeres hígításban határoztuk meg.
Eredményeink szerint az ACE1 aktivitása valamennyi vizsgált szövetben jelentős endogén gátlás alatt áll. A gátlás mértéke tüdő (84%), máj (47%), mellékvese (41%), balkamra (45%) és aorta (33%) sorrendben csökkent. Az ACE2 esetében az endogén gátlás mértéke alacsonyabb volt (a fenti szövetek sorrendjében: 40, 6, 26, 14 és 9%-nak alakult). Ezen gátlások mellett a szövetekben méréseink alapján számottevő ACE1 aktivitás csak a tüdőben (5,5 U/ml) és az aortában (0,5 U/ml) van. A fennmaradó szövetekben az ACE1 aktivitás jelentősen alacsonyabb: májban 0,07 U/ml, mellékvesében 0,06 U/ml, balkamrában pedig 0,07 U/ml. Ellenben ezzel tüdőben (17,75 U/ml), aortában (0,42 U/ml), májban (5,54 U/ml), mellékvesében (20,96 U/ml) és balkamrában (2,09 U/ml) is jelentős ACE2 aktivitást mértünk (részben az alacsonyabb endogén gátlásnak köszönhetően). Az ACE1/ACE2 arányt tekintve a tüdőben (0,29) és az aortában (0,69) volt összemérhető a két enzim aktivitása, a többi szövetben a lebontásért felelős ACE2 aktivitása jelentősen magasabb volt (máj: 0,014, mellékvese: 0,003 és balkamra: 0,03).
Adataink alapján az ACE1 és ACE2 enzimek patkány szövetekben endogén gátlás alatt állnak, mely befolyásolja aktivitásukat. Az ACE enzimek endogén szabályozásának megváltozása hozzájárulhat a kardiovaszkuláris betegségek kialakulásához. Ennek tanulmányozása közelebb vihet bennünket a pathomechanizmus pontosabb megértéséhez és új terápiás lehetőségek kidolgozásához.